Tegnap néztem egy filmet amiben nem mondtak meg a betegnek, hogy rákja van. Eszembe jutott édesapám, akivel ugyanez történt, és azóta sem tudom eldönteni, hogy mi lett volna jobb.
Januárban ágynak esett, fájt a torka, de nem volt hajlandó elmenni kórházba kivizsgálásra, a körzeti orvos meg nem igazán tudta mi baja. Nagy nehezen elértük, hogy kórházba menjen, ahol pár óra után közölték velem, hogy gége, tüdő rákja van ami erősen terjed, de ne mondjam meg neki, mert úgyis csak 2-3 hete van hátra, és jobb lesz neki ha nem tudja.
Aki látott már ilyet, az tudja, hogy az előrehaladott rák 2-3 hét alatt felzabálja az embert, de a beteg magánál van sokáig, lehet vele beszélgetni, csak az utolsó héten kezdik teljesen kiütni morfiummal.
Minden nap benn voltam nála a kórházban, és én tisztában is voltam vele, hogy mi fog történni, de neki azt kellett mondani, hogy minden rendben lesz, meggyógyul, és haza fogják engedni, magyarul folyamatosan hazudtam, belül meg a szívem szakadt meg, és persze amint kiléptem a kórteremből patakokban folyt a könnyem.
Eljött az utolsó nap, amikor már nem volt magánál, fogtam a kezét, ő megszorította az enyémet, aztán meghalt.
Mivel nem tudta mi fog történni, nem tudott se elbúcsúzni, se egy végakaratot hagyni, én se tudtam neki elmondani, hogy mennyire szeretem, mert egyből rájött volna, hogy valami nagy baj van.
Elhittem az orvosoknak, hogy szerintük nem kell tudnia mi a baja, és hogy meg fog halni, de nem vagyok benne biztos, hogy igazuk volt…