Handras.HU

Tizenegy éves lehettem amikor először lett volna lehetőségem lovagolni, de persze nem mertem. Ott álltam a puszta közepén az Alföldön előttem egy főleg gyerekszemmel nézve baromi hatalmas állat, és aszondják, hogy üljek rá. Dehogy ültem, totál félelmetes volt az egész.

Később persze sokszor eszembe jutott a dolog és bántam, hogy nem szedtem össze a bátorságomat, mert hát szerintem mindent ki kell próbálni az életben amit csak lehet, és ami nem jár mondjuk instant halállal.

Aztán úgy adódott, hogy közel harminc évvel később ismét lehetőségem lett felülni egy ló hátára, most nem hagytam ki a lehetőséget. A barátnőmék szülei egy tanyát is igazgatnak szabadidejükben, van desznyó, marha, tik liba kacsa, meg egy lovasiskola is. Mivel mi úgymond csókosok vagyunk, bármikor felülhetünk valamelyik lóra, viszont ennek megvan az a hátránya, hogy nem is nagyon foglalkoznak velünk az oktatók, épp elég fáradtak, hogy for free még minket is oktatgassanak.

Ennek megfelelően ahogyan a képeken is látható, totál fogalom nélkül, autodidakta módon kell megülnöm a lovat, aki egyébként Sanyi névre hallgat. Az alábbi képek a harmadik alkalommal készültek, amikor AlieN és a barátnője is kilátogatott velünk, ekkor lőttük a Bimmeres naplementés fotókat is, ha emlékeztek. Biztos vagyok benne, hogy több olvasóm is tud lovagolni, az alábbi kis történet miatt légyszi ne röhögjetek ki. 🙂

Szóval az történt, hogy ezen a hétvégén is felültem Sanyira, és próbáltam megtanulni ügetni, ahogy láttam a többiektől. Kezdtem ráérezni a dologra, de Sanyi megunhatta a dolgot. Egyszer csak felnyerített alattam, és konkrétan elkezdett vágtázni. Persze mindezt úgy, hogy egyetlen hozzáértő sem volt a környéken, aki odakiálthatott volna, hogy mit csináljak, hagytak ott magamban, mondván majdcsak elboldogulok valahogy.

Van abban valami félelmetes, amikor egy ló megindul. Egyből megéreztem ahogy alattam a ló elkezd lépést váltani, közben ahogy lepillantottam, láttam ahogy megfeszülnek az izmai. Mondhatnánk, hogy csak egyetlen egy lóerőről beszélünk, de ez nem olyan mint egy egy lóerős robogó. Egy több 400 kilogrammos saját akarattal rendelkező állat, és akkor úgy dönt, hogy akkor most ő megindul. Persze kapaszkodni semmibe nem lehet, max a térdekkel lehet szorítani, de a western nyeregben ez sem túl kényelmes.

Felrémlett amit Sanyi gazdája mondott korábban, hogy ha Sanyi megindul, akkor alig lehet megállítani, ez a gondolat mondjuk nem nyugtatott meg, ezért teljes erőmből meghúztam a zablát, miközben jól hátradőltem. Az egyik képen ez a pillanat látszik. Sanyi megállt, meg nekem is a szívem majdnem…

Aztán azon vettem észre magam, hogy ez kurva jó volt, akarom még, hogy vágtázzunk. Ismét elkezdtem ügetni, aztán csak csettintettem egyet a nyelvemmel, és Sanyi újra elkezdett vágtázni. Vágtázni egyébként sokkal kényelmesebb mint ügetni, hagytam is neki jó sokáig amíg nem kezdtem totálisan elfáradni. (Hiába, többet kéne sportolni…) Elképesztő érzés volt az egész, nem tudok mást mondani. Persze iszonyú fárasztó is, állni a nyeregben, egyensúlyozni, meg az adrenalin is dolgozik rendesen, de rohadt jó volt. Ja és a legjobb, hogy túl is éltem. 🙂

Kedvenc képem egyébként a legelső. Simán mehetne hirdető táblára egy Marlboro logóval. 🙂